Ezt a kérdést ma reggel kaptam, a ruhagyűjtő konténernél. Nagy barna szeme könyörgően nézett rám, amikor meglátta hogy a már nem használt, eladni szégyenlem- de szemétbe dobni sajnálom gyerekruhákat pakoltam felfelé. Már csak a felcsukás lett volna az utolsó mozdulat, hogy bezúduljanak a ruhák legbelülre, de ez az ütem ennél a kérdésnél megállt. Álltunk ott, én egy halom gyerekruhával a lábamnál, kezemben a fogantyúval, és leszedtem a ruhákat onnan, ő nézte a 10 éves biciklije mellől, majd együtt felraktuk a csomagtartóra rögzített kosarába a ruhákat.
Elkértem a telefonszámát, mert fogalmam sincs hol lakik, akinél pedig laknak munkáért cserébe, én nem ismerem. Egy cetlire volt felírva a száma, vagy nem az övé egyedül a telefon, vagy nem tudja fejből a saját számát, sem kikeresni, nem tudom. Megkérdeztem szüksége van-e felszabaduló kiscipőkre, amiket kinőttek a gyerekek, mert azok is a konténerre vártak. Majd összekészítem neki és felhívom.
Nem azért írtam le ezt a történetet, hogy dicsekedjem, vagy megdicsérjen érte bárki. Egyszerűen szívszorító volt. Nem tudom van-e a nyomornak alja, ő valószínűleg közel járhat hozzá. Elgondolkodtatott az, hogy mennyire relatíve jól élek. Van saját házunk, mindennel ami kell, nem éhezünk. Pénzszűkében vagyunk, minimálbér összege nincs meg az öt főre fejenként számolva, időnként napról-napra élünk. De ha vele hasonlítom össze magam, akkor ez szinte már jólét. Minden csak nézőpont kérdése, ha az én anyagi helyzetemet vesszük, én is szegény vagyok, hisz nem cserélem az autómat négy évente, és nem járok nyaralni, mert nincs miből. Viszont nem nézek szomorúan a sárga konténerre, hogy vajon mennyi ruhát dobnak ki mások.
Ebben az egy mondatban rengeteg minden benne volt. Kétségbeesés, szomorúság, segítségkérés, kimondatlanul lapultak benne. Nem sok kell, hogy egy lejtő alján találni magunkat, ahonnan önerőből nagyon nehéz kimászni. Vajon a gyerekeinek milyen sorsuk lesz, ezek után, így indulva, ekkora hátránnyal az életben?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: